- Gondolom, arra emlékszel, hogy milyen kövér lány voltam már három éve is – kezdtem bele a mesémben. Louis bólintott. – Miután te utoljára itt voltál… hát nem is tudom… Egyre többet ettem és nem igen csináltam… bármit is. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy amerre léptem csoki papírok és csipszes zacskók leptek mindent. Mire kettőt pislogtam a mérleg nyelve már száz felett mért engem. Aztán indultam a lejtőn. Egyre feljebb és feljebb emelkedett a mutató. Már alig mertem kimenni az utcára. Ahányszor betettem a lábamat az iskolába ütések, bökések és csúfolódások értek. Még reggelire is sokat ettem, így igyekeztem elbújni a többiek elöl, miközben eszem. Sohasem sikerült – hajtottam le a fejem.
   - Folytasd – sürgetett Louis. Úgy látszik, tényleg érdekli őt ez a történet.
   - Mindenki bántott és nem volt menekvés. Aztán jött egy felhívás. Fiatal és amatőr énekeseknek egy felhívás, miszerint lehet nyerni egy lemezszerződést, ha megnyerünk egy versenyt. Tudtam énekelni, így beneveztem. Már egészen a döntőig jutottam, ahol én és természetesen a pon-pom csapat kapitánya voltunk. Jó érzés volt, hogy mire befejeztem a dalt állva tapsoltak nekem. Sokak szerint leénekeltem a csajt – nevettem fel – csakhogy így még inkább a bögyébe vett a lány. A végére kiderült, hogy az apja ajánlotta fel a lemezszerződést és nem volt hajlandó velem megkötni. Másnap mintha meg sem történt volna az éneklésem. Ugyanúgy utáltak, mint előtte lévő nap. Volt, aki még jobban. A fejemhez vágták, hogy gurulok. Hogy egy disznó is szebb nálam – visszanyeltem a könnyeimet és következő mondandómat is.
   - Ne kelljen már mindent kihúznom belőled – tette a vállamra a kezét Louis.
   - De ez… - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Felálltam és nekitámaszkodtam a konyhaszekrénynek.
   - Nálam jó helyen lesz a titkod.
   - Ez nem titok. Csak nehéz kimondani.
   Sóhajtottam.
   - Aznap, amikor hazaértem… Amikor hazaértem bementem a fürdőbe. Nem volt itthon senki, így nem tudhatta meg senki. Én… Én hányni kezdtem. A végére már nem bírtam enni semmit sem. Felhozattam anyával minden vacsorát, amit elvileg együtt kellett volna ennünk és egy zacskóba dobtam, majd be a kukámba. A reggelit az iskolában kidobtam, ebédet pedig nem ettem. Azt gondoltam, így lefogyhatok. Könnyen, gyorsan. Csakhogy ez nem volt könnyű. Ha már egy falatot is lenyeltem hánynom kellett. A mérleg pedig, csak mindössze tíz kilóval mutatott kevesebbet. De már nem tudtam megállítani. Aztán anya megtalálta egyik reggel a vacsora maradványait a szemetesemben és kérdőre vont. Elmondtam neki mindent, mire felkeresett orvosokat, akik egy dán tábort javasoltak. Apa itt maradt a munkája miatt, de anyával egy időre Dániába költöztünk. Fél évig maradtunk ott. Anyával összevesztünk. Ez egy éve volt. Több napig nem szóltunk egymáshoz. Kiborultam, mert fél év alatt csak öt – mutattam az ötöst az ujjaimmal – mutatom öt – ráztam a kezem az arca előtt – kilót fogytam. Így haza jöttünk. – Sóhajtottam, majd elmeséltem neki anya papíros incidensét és, hogy többet híztam. – Aztán visszamentem. Ezúttal egyedül és hétvégenként anya jött látogatni. Apával és Clay-jel. Nem maradtam ott teljesen egy évig, de rendesen kikúráltak. Az eredménytelen fél évben legalább a hányásról leszoktattak. A további nyolc hónapban ilyenre fogytam. Kemény diétán voltam – szorítottam össze a számat.
   - Elmondod, hogy mit ehettél? – nézett rám Louis.
   - Száraz húsokat, almát, répát, uborkát, salátát, káposztát, rizst, zsírtalan leveseket, dinnyét – sóhajtottam.
   - Augusztus végén jöttem haza. Aztán az iskolába, amikor belépett az új Update kiadásom mindenkinek leesett az álla. Természetesen a fogyókúra mellett rendes oktatást is kaptam Dániában, úgyhogy csak az ottani bizonyítványt kellett leadnom, ahhoz, hogy folytathassam itt az iskolát.
   - De az a Clay. Nem volt mindig melletted? – csapott le a szünetre Louis.
   - Clay sem lehet ott mindenhol. Például amikor dagi-én a lányvécében zabált… hát… nem lehetett ott.
   - Kösz, hogy elmondtad. Szörnyű lehetett.
   - Az is volt. Főleg belegondolni, hogy ez velem történt – mondtam és felindultam. Amint rátettem a lábamat a lépcsőre Louis utánam szólt.
   - Ugye tudod, hogy most már nem nézhetsz át rajtam?
   - Tudod Louis… Két éve nem nagyon hallottam felőled. Ez annyit is jelent, hogy a bandáról sem.
   - Ezt most… ezt komolyan mondod? – kapott a szívéhez. Leléptem a lépcsőről és odamentem hozzá. Ő pedig színpadiasan hátat fordított nekem és eldőlt. Csakhogy én elléptem a hulló teste elől, így szépen megölelte a kövezett padlónkat.
   - Tudod… ilyenkor el kell kapnod – nyögte, majd visszahanyatlott a földre halottat színlelve.
   - Tényleg? Bocsi – öltöttem rá nyelvet. Kezet nyújtottam felé, de inkább henyerészett tovább, így leültem mellé. Tudod, amikor ment az X-Factor én vagy nem voltam itthon, vagy füldugóval a fülemben olvastam egy könyvet. Ha ment a zenétek kikapcsoltam a rádiót. És a youtube-on sem hallgattam One Directiont, pedig Bills nagyon ajánlgatta.
   - Ki az a Bills?
   - A neten ismerkedtem meg vele. Körül belül 160 centi, vörös hajú – nagyon vörös – és nagyon aranyos. Egyszer találkoztunk is Londonban egy filmfesztiválon. Akkor is a One Direction-ről dumált – nevettem. – Meg arról, hogy Harry Styles-szal jársz – kacsintottam.
   - Ne bántsd a szerelmünket – ült fel hirtelen.
   - Jujj, fújj – fintorogtam.
   - Rendben van – mondta és felállt.
   - Mi van rendben? – kérdeztem miközben felhúzott a földről.
   - Ma a fiúkkal betanítunk téged. One Direction Nap van! – jelentette ki és indulni készült vissza a vendégszobába.
   - Várj – szóltam utána. Ő megfordult én pedig szorosan megöleltem. – Hiányoztál, te barom.
   - Te is nekem. 

Oldal: ~4~Fejezet
One Direction Hungary - © 2008 - 2024 - onedirection-hunstory.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat